A szóról, a nyelvről…

megosztás

„A nyelv nemcsak eszköz arra, hogy az ember megértesse magát, a nyelv a látásnak és érzésnek egy különleges módja.”
Julien Green

Az ember már a korai időktől magyarázatot próbál találni arra a titokzatos eszközre, amellyel rezgésbe képes hozni a levegőt, és másokhoz szólni tud.

Olyan kijelentések születtek, melyek nekünk, mai embereknek érthetetlenek maradnak, ha nem próbálunk meg túllátni korunk paradigmáján. Ilyen titokzatos kijelentés a „Kezdetben vala az Ige…”, vagyis a Szó. Sőt a Bábel tornyáról szóló bibliai történet is, ahogyan azt már említettük, zavarba ejt bennünket, pedig talán mindkét szöveg többet akar mondani, mint amennyit mi fel tudunk fogni belőlük

A nyelvészet kezdetei után a behavioristák a nyelvet olyan emberi találmánynak látják, amely inger válasz alapon jön létre az élet szükségszerűségeinek a következtében. Ezt a tételt ma már általában érvénytelennek tartják. Darwin is felveti, jóval a behavioristák előtt, hogy a nyelv olyan ösztön, amely szerkezetében és alkalmazkodóképességében tökéletessé vált, és ezért csodálatunkat érdemli.

A nyelv megtanulásához veleszületett készségünk van. Mondhatnánk, biológiai örökségünk. Olyan összetett, specializálódott készség, mely spontán módon mindenféle tudatos erőfeszítés nélkül alakul ki. A nyelv adva van az ember számára, éppúgy, mint ahogy a fecskének a fészekrakás képessége. „A gyerekek valójában generációról generációra újra felfedezik (a nyelvet), nem mert megtanítják őket erre, vagy mert okosak, hanem mert nem tehetnek mást!” (Steven Pinker) Az időnként túlhaladottnak vélt, ámde újra meg újra nyelvészeti forradalmárrá kikiáltott Noam Chomsky azt állítja, hogy az embernek már a születéskor rendelkeznie „kell” egy univerzális grammatikával, mely megmondja neki, hogyan lehet a szülei beszédéből kivonni anyanyelvének mondattani mintázatait: „Ez az univerzális grammatika veleszületett tehát, és mint olyan az egyes nyelvek grammatikája, nyelvtana mögött áll. Chomsky ezzel támadást indít az ellen a standard társadalmi modell ellen, mely szerint az ember lelkét kizárólag az őt körülvevő kultúra formálja, vagyis az ellen, hogy az ember tabula rasa volna!

Ahhoz azonban, hogy a gyermek képes legyen beszélni, mint ahogy a fecske fészket rakni, emberi környezetre van szüksége. Ez annyit jelent, hogy ha az ember emberek között van (jó esetben) késztetést érez arra, hogy beszéljen, vagyis arra, hogy értsen, és hogy értve legyen. Átlagos körülmények között manapság aligha tapasztalhatjuk ezt, érdekes módon a metrón, a villamoson mindenki kerüli a másikkal való kapcsolatot, és mintha ez a mindennapi tapasztalat épp a fenti kijelentést akarná meghazudtolni. Igaz, hallani olyan országokról is, például Braziliáról, ahol az emberek a metrón nemcsak a karnevál ideje alatt énekelnek vagy táncolnak egymással!

A XIX. század mostohább körülményeiből, az ültetvények eseményeiből pontos képet alkothatunk arról, hogy a nyelv eleve adottsága az ember számára mit is jelent.

A rabszolgákat különböző régiókból hurcolták az ültetvényekre, így egymás anyanyelvét nem ismerhették, és közös nyelvük a gyarmatosító gazdáik által használt angol, holland vagy egyéb európai nyelvek voltak, melyekhez saját anyanyelvük szavait keverték. Ezt a keveréknyelvet aztán egymás között nyelvtani pontosítások, árnyalatok nélkül beszélték. Az így születő keveréknyelveket pidzsinnek hívjuk. A pidzsin nyelvek keletkezését természetesnek tekinthetjük, és nemigen csodálkozunk létrejöttükön. Ami azonban a pidzsint megalkotó rabszolgák leszármazottai vittek végbe, joggal kelti fel figyelmünket! Ők ugyanis mindenféle külső ösztönzés nélkül olyan elemeket, nyelvtani szerkezeteket vittek bele a pidzsinbe, amelyek addig nem voltak benne, és amelyek az árnyalt kommunikációt szolgálták. Ezt a jelenséget kreolizációnak nevezzük, és minden pidzsin nyelvnél megjelenik! (Bickerton)
További bizonyíték az emberi nyelv eleve adottságára, hogy a pidzsin születése és a kreolizáció, nemcsak a beszélt nyelv esetében figyelhető meg, hanem a siketek jelelő nyelvénél is.

Ha eddig azt hitték volna, hogy az a jelrendszer, amelyen a siketek értekeznek egymással egy pantomim vagy egy mesterségesen kitalált nyelv, csodálkozni fognak azon, hogy minden jelelő nyelv egy különálló teljes nyelv, ugyanolyan szerveződéssel, mint a világon beszélt bármely természetes nemzeti nyelv, vagy dialektus. A francia jelnyelv például nem hasonlít az amerikaira. Ahol siket közösségek vannak, mindenhol kialakultak jelelő nyelvek.4 A nicaraguai jelelő nyelvnél a múlt század nyolcvanas éveiben a következőket lehetett megfigyelni: 1979-ig a szandinista diktatúra uralomra jutásáig nem volt közoktatás. Ezután viszont iskolát szerveztek az egymástől elszigetelten élő siket gyerekek számára is, és ugyanazt a többnyire kudarcba fulladó módszert követték, amelyet máshol is, vagyis a szájról olvasást szándékoztak megtanítani nekik.

Az iskolába kerülő gyerekeknek nem volt közös jelelő nyelvük, hiszen addig egymástól elszigetelten éltek, és csak annyira tudtak jelelni, amennyire ezt otthon megtanulták. Az iskolában viszont egymással kapcsolatba kerülve főleg az oktatáson kívül, az udvaron, a buszon, kialakítottak egy közös jelnyelvet, melyen egymással fesztelenül „beszélgethettek”.

Ebben a formában ez a jelnyelv egy pidzsin volt, mert az otthonról hozott jelelésen alapult, amely az elszigeteltség miatt családonként különbözött.

Ennek a jelnyelvnek a kialakulása után természetesen új gyerekek is kerültek az iskolába. Ők érdekes módon kreolizálni kezdték azt, és olyan nyelvtani elemeket vezettek be, amelyek addig hiányoztak belőle. Ez a nyelv ily módon éppúgy alkalmassá vált viccek vagy elvont rajzfilmek elmesélésére, mint verselésre.

A nicaraguai siket gyerekek esete jól bizonyítja, hogy az ember a beszéd területén végtelen kreativitással van felszerelve! Képes megalkotni azt, ami hiányzik az előző generáció által használt nyelvből! Érdemes még megemlíteni, hogy minden olyan kísérlet, mely során hallók által mesterségesen megalkotott jelelőnyelvet próbáltak egy siket iskolai közösség számára megtanítani, kudarcba fulladt. Ezeket a jeleket a gyerekek vagy elhagyják vagy átalakítják gazdagabb és természetes formákba.

A nyelvtani szabályok és struktúrák megalkotásában számos modern kutató annak bizonyítékát látja, hogy az elme tartalmaz valamilyen részletes tervezetet a grammatikai szabályokra vonatkozólag, annak ellenére, hogy a különböző nyelvekben önkényesnek tűnhet a konvenciók alapján elterjedt nyelvi forma. Például az, ahogyan a különböző nyelvekben a kérdéseket megformálják nincs meg olyan mesterséges rendszerekben, mint a számítógépes programozási nyelvek vagy a matematika jelölő rendszere. „Olyan ez, mintha egymástól elszigetelt feltalálók csodával határos módon ugyanolyan egységes szabvánnyal álltak volna elő az írógépek billentyűzetét, a Morze -kódot vagy a közlekedési jelzőtáblákat illetően.” (Steven Pinker)

A másik fontos kérdés, hogy létezik-e mentális nyelv, vagyis hogy létezik-e a gondolkodásnak „nyelve”. Amikor kimondunk egy szót, akkor az már konkrét formában nyilvánul meg. Nem vagyunk tudatosak a gondolkodásunkról, ezért hajlamosak vagyunk összetéveszteni a nyelvet magával a gondolkodással. A beszéd ettől függetlenül inkább valamilyen forma, amibe gondolatainkat csomagoljuk. És ha alapos ismereteim vannak egy adott nyelvben, vagyis rendelkezem vele mint kifejező eszközzel, akkor egészséges psziché és beszédszervek esetén, a gondolatok „szavakba vagy mondatokba csomagolásához” elegendő a beszédszándékom. A szavak maguktól jönnek! “Az emberek nem angolul, magyarul vagy kínaiul gondolkodnak, a gondolkodás folyamata a gondolkodás nyelvén megy végbe.” (Pinker) A nyelvet pedig, ha több is a rendelkezésünkre áll (tudjuk őket), kiválaszthatjuk hozzá. Vagyis, mondjuk, ha a kedves olvasó több nyelven egyformán jól tud, még választhat is, hogy melyiken mondja el azt, amit akar. És nem arról van szó, hogy lefordítja a mondatot egyik nyelvről a másikra, hanem hogy beszédszándékához egy nyelvet választ. (Kühlewind)

Van tehát a jel, amely a beszélt és az írott nyelv eleme, és van a jelentés, amely a jel mögött van, és amelyet a jel hordoz. A jel a beszédszervek (vagy siketek esetében mozdulatok) által fizikailag észlelhető. A jelentés az érzékszervek számára nem látható; a beszéd során azonban minden esetben el kell jutnom a jelentéshez, ha érteni akarom azt a jelsort, amelyet egy beszélő, egy szöveg, egy kép, stb. tár elém. Magyarán: minden értéshez fel kell tornáznom magam a jelentéshez. Egy szónak lehet több jelentése is, mint ahogy az például számos angol szóra jellemző. Honnan tudom, hogy mikor melyik jelentésre gondoljak? Az ilyen esetekben a szövegkörnyezet segít. Meg a gondolkodás! A gépek erre úgy, mint az ember, nem képesek. A 35-40 évvel ezelőtti lelkesedés, hogy egykor majd lehetővé válik egy fordítógép megszerkesztése, lecsitulni látszik, és manapság egyre többen kétségbe vonják, hogy erre valaha is sor kerülhet.

Ha nem létezne gondolkodás, és mondatainkat inger-válasz alapon pattintanánk ki magunkból, akkor könnyebb lenne egy ilyen szerkezetet összehozni, mert elég lenne megfelelő számú variánst összegyűjteni, és a helyzetet a szükségletek alapján analizáltatni. De nem így beszélünk! Véges eszközeinknek (szókincsünknek) végtelenül sokféle felhasználási módja van. Ráadásul játszhatunk is a szavakkal, vagy akár félre is vezethetünk velük valakit. Hogy szavainkat valóban végtelen módon tudjuk kombinálni, ahhoz gondolkodásra van szükségünk. Igaz, a számítógép is tud kombinálni, de beszélgetés során értelmesen válaszolni legfeljebb véletlenül. (Pinker) A beszélgetés lényege pedig éppen ez! Vagyis, hogy értsek, és hogy értve legyek.

Az is igaz, hogy ünnepnap az, amelyiken egy másik emberrel való beszélgetés során valóban értem a másikat, és ő is ért engem! Legtöbbször nem figyelünk beszélgetőtársunkra, hanem csak gondolunk ezt vagy azt, az alapján, amit hallani vélünk. Úgy tűnik a gépek nem képesek emberi gondolkodásra, viszont az ember képes a gépire.

4 Civilizált országok törvényei szerint például szociális és nemzetiségi nyelv a siketek jelelése. Alapvető emberi jogaikat sértik meg, amikor nem biztosítanak számukra megfelelő oktatást a „saját nyelvükön” , és ha szükséges, jeltolmácsot. A gyakorlat korábban az volt, néhány nyugati ország kivételével, hogy megpróbálták megtanítani őket szájról olvasni, valamint beszélni. Magyarországon az Európai Unió hatására ez a gyakorlat szerencsére már változóban van. Ez az igyekezet ritka kivételekkel általában hiábavaló munka. Tekintélyelvű gondolkodásmódunk iskolapéldája ez, amely a „liberalizálódás” ellenére még mindig jellemzi önmagát modernnek nevező társadalmunkat, mely a siketeket minden áron be akarja illeszteni. Azonban a siketek felnőttkorukban többnyire egymás társaságát keresik, és ha ismerik a jelnyelvet, jól tudnak egymással kommunikálni. Viszont ha gyerekkorukban nem tanultak meg jelelni, akkor felnőttkorukban csak nehezen tanulják ezt meg. Így sem a siketekkel sem a hallókkal nem fognak tudni teljesen jól kommunikálni. A beillesztésre tett jó szándékú kísérlet tehát elefánt a porcelánboltban, és nem szolgál mást, mint a siketek elszigetelődését. Mindenki jobban járna, ha a siketeket saját nyelvükön oktatnák, és a szájról olvasást később vagy párhuzamosan „idegen nyelvként” tanítanák nekik. Még azt is megkockáztatom, hogy talán nem nekik kellene megtanulniuk alkalmazkodniuk hozzánk, hallókhoz, hanem nekünk hozzájuk. Miért ne tanulhatnánk mi jelelő nyelvet? Elképzelem, hogy a jelnyelv jól illeszkedne akár „idegen nyelvként” egy teljesen átlagos iskola tantervébe, nem beszélve arról, hogy még élveznék is a gyerekek e titkos nyelvet.

(Részlet Hevesi Mihály, A Nyelvtanulás művészetéről című könyvből, – SzépNap könyvek, 2004)

Megosztás a Facebook-on

megosztás